Kuty Kurutty és a varázsvödör
(3. rész)
Béki, mert sokszor így hívták tiszteletből tanítványai, óvatosan ugrált, szinte csak lépegetett egyre közelebb. S hirtelen szemeivel felfele, majd oldalra nézett és már mondta is, ami hirtelen eszébe jutott.
- Ez egy fal, mint ami az emberek házait körülveszi, csak puhább. Ráadásul, nézzetek csak jobbra, majd balra, ez a faaal nagyon hosszú.
- Egyikőtök induljon jobbra, a másikótok balra, s nézzétek meg meddig is tart ez a faal! - szólalt meg a nagy riadalomra gyorsan melléjük ugráló öreg Ási.
Nem tétováztak, Béki jobbra, Kuty Kurutty balra indult, ahogy a tapasztalt kétéltű kérte. De útjuk nem soká tartott, előbb a békafiú, aztán a békalány tűnt el hírtelen a többiek szeme elől. Akik közelebb álltak hozzájuk elkezdték törölgetni szemüket, pislogtak, s még a nagy, szúnyognyelő szájuk is tátva maradt. Nem értették, hogy az előbb még látták őket, most meg hirtelen sehol sincsenek. Néztek felfele, hátha egy gólya ragadta el őket, néztek lefelé, hátha egy vízisikló kapta őket nyakon. De egyik ragadozót sem látták. Ráadásul mindkettőt egyszerre csak nem tudta volna megfogni semelyik!?
- Mi történt, mi történt, mi történt? - kérdezgették egymástól egyre bizonytalanabbul, egyre félénkebben kicsik és nagyok egyaránt.
- Itt vagyoook, leesteeem, ..itt vagyok, húzzatok ki! - hallották meg először Kuty Kurutty hangját. Hát, ahogy a hang irányába szaladtak, a nagy lendülettől hírtelen többen is ott kötöttek ki, ahonnan a hangok jöttek.
- Ez egy vödör feneke. Láttam ilyet a múlt nyáron, amikor a tóból egy ember mert vele többször vizet, majd meglocsolta vele a szomszédos kertje virágait. Ő mondta a fiának: hozzál ebbe a vödörbe még egy adag locsolnivalót.
- Én már azt hittem, hogy a békák sejhaja alatt már nem sok minden van. Hogyan lehet a földről a vödörbe esni? - kérdezte egy tavaly született békafi.
- Hát, ez jó kérdés pajtikám. Nééézd! Ott vannak a többiek fenn. Akkor, ha ők fenn vannak a talajon, mi meg annál lejjebb, akkor ez a vödör egy gödörben van. Milyen okos vagyok, hmm!? De sokra most nem megyek vele, mert azt már el sem tudom képzelni, hogy fogunk mi innen kijutni.
Közben Békit is megtalálták a többiek egy másik vödör alján. De hopp, hírtelen újabb csoda történt. Az okos békalány vödre elkezdett emelkedni a levegőbe. A körülötte álló békák megint csak tátották a szájukat. Persze csak egy darabig, míg észre nem vették, hogy a vízhordó eszközhöz egy kéz, egy kar, meg egy hatalmas emberi test is tartozik.
- Elrabolják Békit, elrabolják Békit - kiabáltak a kis tanítványok. De mire kimondták, bár nem láttak olyan messzire, Kuty Kuruttyék vödre is felemelkedett. Mindkettőbe csak úgy lapítottak a kétéltűek. Azt hitték itt a vég.
- Bevisz ez az ember a házába és feltálal minket vacsorára a családjának - szólalt meg egy nagyokos. Hallottam, hogy ezek a kajla teremtmények esznek békacombot. Pfuujj! Jellemző, gólya, ember, egykutya. Mindkettőnek csak két lába van, és mindkettőnek furcsák a szokásai, szeretnek minket...megenni.
- Fújjj! - szólaltak meg a többiek is.
- Várjuk ki a végét! Ne hisztériázzatok! - ripakodott rájuk Kuty Kurutty. - Csitt! Figyeljünk, s próbáljunk minél hamarabb megszökni!
Egy-két perc telhetett el a vödör felemelkedése óta, de a brekiknek óráknak tűntek. S hopp, egyszer csak hírtelen elkezdett dőlni a vödör oldalra. Nem gyorsan, csak szép lassan. A békák így nem kiestek, hanem lassan kicsúsztak fogságukból.
S lám, e nap tényleg a csodák napja volt... Nem akartak hinni a szemüknek. Nem máshol találták magukat, mint pont kedves tavuk partján.
- Azannyát, harapjatok meg, ugorjatok a lábamra, hogy elhiggyem, ébren vagyok! - kiabált Kuty Kurutty. - Nem hiszek a szememnek. Ide akartunk jönni! Ez a mi tavunk! És az ember tette ezt a jót velünk? Elájuljak, vagy hagyjam holnapra? Irány a vííííz!
S uzsgyi, belepattogott a tóba. A többiek meg utána. Ugráltak, fel-le, szájukba vették a vizet, majd egymásra fújták, hancúroztak örömükben.A következő percekben már Gabi is és mások is, egyre többen lubickoltak ott. Már nem félelemmel, hanem csodálattal néztek kicsit távolabb, ahová sorra érkeztek a vödrös emberek, és csúsztak ki szép lassan a kicsi és nagy békák.
- Ez pont olyan, mint egy szép mese, pedig., pedig. ez maga a valóság! - érzékenyült el egy kicsit Gabi is, miközben körülnézett.
- Látjátok, mily fontos, hogy mindig higgyünk valamiben, legfőképp abban, amit szeretnénk elérni - szólalt meg Ási, az öreg, aki szintén átért ide, az út tóparti oldalára.
- Sohasem szabad feladni reményeinket, vágyainkat - folytatta. - Látjátok, végre az emberek is rájöttek mi is fontos teremtményei vagyunk a Földnek. Pedig talán mindegyikőjük nem is tudja, mennyi, mennyi sok szúnyogot, legyet eszünk meg naponta. Ez a mi küldetésünk.
S a boldog békahad fiúi egyszer csak halk kuruttyolásba kezdtek: brekk, brekk, brekk, brekk. Majd a békalányoknak oly kedves koncert egyre erősödött: brekkek, brekkek, brekekee,. brekekke.brekekke..!
(Vége)
Írta: Pintér Tibor - Nemszeretem állatok sorozat
