Komplex feladat elé állítom magam, a fogyatékkal élő emberek életének jobbá tétele a szívügyem. A feladat: kommunikációs hídépítés, a közöny falának áttörése. Nehéz elfogultság nélkül beszélni vagy írni ismerve a magyarországi helyzetet. A kommunikációs hídépítés minden fogyatékkal nem élő ember feladata volna, de sajnos a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Nagyon elszomorító az a tény, hogy Magyarországon már 2010 óta (törvény szerint) akadálymentesnek kellene lennie minden közintézménynek és ennek ellenére mégsem az. Elsősorban az emberek gondolkodásmódját kellene megváltoztatni. Hiszek abban, hogy hosszú fáradtságos munkát követően ez sikerülhet. Az alábbiakban szeretnék egy követendő példát bemutatni amely megtapasztalásához csak át kell ugranunk a ,,szomszédba".
Ausztriai tapasztalatok
Ausztriában kissé más a helyzet mint Magyarországon. St.Pölten ahol jelenleg tanulok, egy 50 ezres lakosú közepes nagyságú osztrák város. Először a közvetlen környezetem, az iskolát mutatom be. Kívülről befelé haladva, a parkolóval kezdeném. A mozgássérültek és kerekesszékkel közlekedők részére egy egész parkoló részleg van kialakítva és nem csak egy-két hely. A méretük a magyarországi szabvány másfél - kétszerese. Az osztrák fiatalokban fel sem merül, hogy egy mozgássérült parkolóba jogosulatlanul leparkoljanak.
Úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb különbség, nem is a helyek száma és nem is a méret, hanem a gondolkodásmód. A főiskola bejárata akadálymentesített, kerekesszékkel is könnyedén be lehet jutni, az ajtók a diákigazolvánnyal is nyithatóak ami nagy segítség a gyengén látó vagy vak ember számára. Több lift is található az iskola területén ezek segítségével könnyen eljuthatnak a legfelsőbb szintekre is a mozgássérültek. Számomra nagy és kellemes meglepetés volt, hogy tanítanak az iskolában jelbeszédet. Kezdő és haladó szinten is. Szabadon választható kurzusként bárki felveheti és tanulhatja akit érdekel. A város közintézményei kivétel nélkül akadálymentesítettek. A helyi buszok mind alacsonypadlósak megkönnyítve a kerekesszékkel történő közlekedést.
A különböző élelmiszereken melyeket dobozban árusítanak, pl teák, müzlik, gabonapelyhek stb. Braille írás található. Ez is nagyon meglepő volt számomra, pedig csodálatos dolog, jelentéktelennek tűnhet, de mégis a látássérülteknek milyen sokat segít. Ez a sok pici apróság teszi mássá ezeket az embereket, nem kerül semmibe, de mégis nagyon sokat segítenek vele az arra rászorulón. Ezután nyitott szemmel jártam a városban és találtam olyan bank automatát mely úgy van kialakítva, hogy kerekesszékkel is könnyedén hozzáférhető legyen. Az egyik H&M üzletben figyelmes lettem egy külön mozgássérültek részére kialakított próbafülkére, szék és külön járókeret is megtalálható benne. További barangolásaim során a vonatállomáson kötöttem ki. Természetesen ez is akadálymentesített, bár nem túl nagy pályaudvarról van szó mégis lift visz fel minden peronhoz, de mindezek felett ráakadtam egy igazi kis kincsre, külön lift lett kialakítva a kerekesszékkel közlekedők számára.
Személy szerint engem ez nyűgözött le legjobban. Az állomáson egyébként van még egy másik különlegesség is, a gyengén látók ill. vakok számára külön sávok vannak kialakítva, melyek könnyen megtalálhatóak és érzékelhetőek.
A véletlennek köszönhetően megismerkedtem itt egy magyar hölggyel Reuter Mónikának hívják. Ő 20 éve él Ausztriában. Évek óta egy a közelben lévő Caritas házban dolgozik. Szellemi fogyatékos, értelmi sérült beteg emberekkel többnyire gyerekekkel foglalkozik. Sokan közülük mozgássérültek is. Beszélgettem vele a munkájáról, amit a szavaiból ítélve már nem is munkának tart, egyszerűen úgy említi az ápoltjait, hogy a ,,gyerekeim". 11 éves a legfiatalabb betege 32 a legidősebb. Kicsit furcsálltam, hogyan élhet együtt ez a két korosztály. Elmondása szerint az osztrák rendszer másképp működik. Ezek az emberek, akik idekerülnek hozzájuk életük végéig itt maradnak. Nem viszik őket idősek otthonába vagy más szociális intézményekbe, hanem a megszokott környezetükben élhetik le az életüket. Úgy élnek mint egy nagy ,,családban". A felnőtt korúak jelképes munkát is végeznek az erre külön kialakított munkahelyeken. Egyszerű dolgokat, például kulcstartókat készítenek és ezért kisebb fizetséget is kapnak. Szóval nem csak a mindennapi életükről gondoskodik az osztrák állam, hanem megadja az esélyt arra, hogy teljes életet éljenek. Példaértékű ez a törődés, gondoskodás. Minden elismerésem a Mónikáé nagyon örülök, hogy megismerhettem.
Interjú
Számomra nagyon kedves csoporttársammal Wébel Anettel készítettem egy rövid interjút. Szívesen ajánlom mindenki figyelmébe, mert ha tudunk olvasni a sorok között, láthatjuk, nagyon fontos, hogy a fogyatékkal élők kérdését másképp kezeljük.
Szia Anett! Szeretném, ha mesélnél magadról egy pár dolgot amit fontosnak tartasz, illetve mond el kérlek, hogy miért tartozol a fogyatékkal élők csoportjába?
Wébel Anett vagyok, a Kodolányi János Főiskola Kommunikáció és Médiatudomány szakának harmadéves, levelezős hallgatója. Édesanyámmal élek Hatvanban. A korábbi tanulmányaimat is ebben a városban végeztem. Mindig normál iskolába (általános iskola, gimnázium) jártam, mert fontosnak tartottam, hogy elfogadtassam magam az "ép" emberekkel. Ez többé - kevésbé sikerült is, de leginkább itt a Kodolányin teljesedett be.
Koraszülött voltam és a születésem közben fellépő oxigénhiányos állapotnak köszönhetően lettem mozgáskorlátozott.
Milyen érzéseket vált ki belőled a következő két kifejezésnek a használata: ,,fogyatékos" ill. ,,fogyatékkal élő"?
A "fogyatékos" szót én speciel nem szeretem, degradálónak tartom. A "fogyatékkal élő" kifejezést már elfogadhatóbbnak találom, bár azt gondolom, hogy mi "fogyatékkal élők" így vagyunk egészek.
Lehet, hogy a sors elvett Tőlünk valamit, de az élet más területén hatványozottan visszakapjuk a "veszteséget."
Mi a véleményed arról a felvetésről, hogy Magyarországon a társadalom nagy része még mindig kevésbé felvilágosult a fogyatékkal élők kérdésében? (Esetleg van negatív vagy pozitív tapasztalatod ezzel kapcsolatban?)
Sajnálatosnak tartom, hogy a társadalom egy része még mindig nem tudja a helyén kezelni ezt a dolgot. Véleményem szerint ezt egyrészt a közömbösség, másrészt a kellő intelligencia hiánya, harmadrészt a csekély információmennyiség okozza.
Egyik negatív tapasztalatom például, hogy egy születésétől fogva vak ismerősömnek azt mondták, hogy azért nem jogosult egy bizonyos anyagi juttatásra, mert: "Képes egyedül megkapaszkodni a BKV-n."
Persze szerencsére azért jóval több a pozitív tapasztalat.
Ha téged hátrányos megkülönböztetés érne, tudnád hova fordulj a problémáddal? Illetve fordulnál-e valahova?
Szerencsére az elmúlt 22 évben eddig ilyenre nem volt példa, de ha előfordulna, biztosan felvenném a kapcsolatot a megfelelő szervekkel, habár az ehhez kapcsolódó jogainkról is keveset hallani. Annál többet viszont a kötelességeinkről.
Szerinted át lehet alakítani az emberek gondolkodásmódját, ha egy intenzív PR és marketing kampány keretein belül bepillantást engedünk a fogyatékkal élők életébe?
Véleményem szerint, mindenképpen hasznos lenne egy vagy akár több ilyen jellegű kampány. Ennek segítségével végre közelebb lehetne hozni egymáshoz az "ép" és "fogyatékkal élő" embereket.
Talán ha az eddig közömbös emberek a saját bőrükön éreznék meg a mi problémáinkat - még ha csak egy pillanatig is - akkor talán több dolgot átértékelnének magukban
Vállalnád azt, hogy egy ilyen kampánynak az ,,arca" legyél?
Ha tudom, hogy segítek ezzel másoknak, akkor biztosan vállalnám.
Ha a kommunikációs hídépítés szellemében üzenhetnél a korosztályodnak mit mondanál el mindenképpen?
Legyünk sokkal nyitottabbak, de ne csak a nagyvilág, hanem egymás felé is!
Anett! Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdéseimre és azt, hogy engedtél egy kis bepillantást ezáltal a világodba.
Kommentár helyett Ady Endre szavai: ,, Nem kívánom senkitől, hogy csodás dolgot tegyen, de joggal elvárom mindenkitől, hogy mindig ember legyen"
Írta: Berecz Zsuzsa
